Sziasztok!

Tudom, tudom, nem vasárnap van... de a Pünkösd héftő majdnem annak számít!

Az elmúlt héten el kellett mennem a postára átvenni egy aláírós küldeményt, így megtapasztalhattam, hogy milyen itt a postai kiszolgálás. Ismét nem csalódtam! Sorszámot kell húzni, de nincsenek kategóriák, mindenki egyféle számot húz. A gépen ki van írva, hogy mennyi a várható várakozási idő. Amikor én jártam ott, 1 perc volt kiírva, amiről azt gondoltam, hogy biztos, hogy nem igaz, mert kb. 10 ember volt előttem. De láss csodát, kb. fél percen belül sorra kerültem, annyira pörögették a kiszolgálást.  Odaadtam a papírkámat, azonnal hozták a levelemet és egy olyan szerkezeten kellett aláírni, mint amit mostanában a futárok szoktak használni, az az érintőképernyős fajta .  A néni megkérdezte, hogy hogyan kell ejteni a nevemet  ’’nadzs’’ vagy ’’nagi’’ ... :) Mondtam ,hogy nagynak kell ejteni és mondta, hogy aha igen igen , látja hogy magyar vagyok, biztosan ezért. Ezzel a kedves kis beszélgetéssel együtt is végeztem 1 percen belül a megérkezéstől számítva, tehát a gép nem hazudott!

Egyébként mindenki ’’nagi’’-nak ejti a nevemet, és már annyira megszoktam, hogy ha hivatalos helyen kérdezik akkor én is úgy mondom, így hamarabb megértik. :) 

Sajnos nagyon sokat esett az eső, így például egész szombaton is. Ezért ezt a napot főzéssel és a tökéletes citromos mousse elkészítésével töltöttem, nagyon jól sikerült! Elektromos eszközök nélkül kicsit fárasztó volt, de kitartó munkával sikerült kikeverni!
Szombat reggel érkezett meg a Nespresso szállítmányom is, amit előző nap rendeltem. A futár felcsengetett, megnyomtam a nyitó gombot, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült (mivel még sose használtam) ezért kinyitottam az ajtót, hogy halljam, hogy jön-e. De nem jött, úgyhogy leszaladtam gyorsan, de akkor már seholsem volt, csak otthagyta az ajtóban a dobozomat. Ezek szerint itt ez a szokás, mondjuk az is biztos, hogy senki nem vinné el a másik tulajdonát.

Vasárnap végre elállt az eső, így elindultam meghódítani a közeli hegyet, a Zugerberget. Túrabakancs, hátitáska, minden ahogy kell! Gondolkoztam, hogy vajon indokolt-e a túrabakancs használata, nem lesz-e túlzás, de később kiderült, hogy nagyon jó választás volt. Apropó, ezt a bakancsot még régebben vettem át Jucikától, mert rá nagy volt, én meg gondoltam valamire csak jó lesz. Na,ezért jó ha az embernek X pár cipője van, ahol X tetszőleges szám, mindenki behelyettesítheti, amit csak szeretne!

 Kicsit féltem attól is, hogy el fogok tévedni, hiszen híresen rosszul tájékozódok, de odaraktam a táskámba a térképet, hátha szükség lesz rá. Mondjuk , mondanom se kell, ha az ember eltéved egy erdőben, hiába nézi a térképet, hiszen azt se tudja hol van, de azért legalább a tudat megvolt, hogy van nálam valami segédeszköz.
Pár buszmegállónyira van tőlem a hegy, így 10 perc utazás után már ott is voltam. Van rá lehetőség, hogy egy ilyen vonatszerű szerkezettel menjen fel az ember a hegy tetejére, de azt gondoltam, abban meg mi a pláne... úgyhogy nekivágtam gyalog a túrának.  Szavakkal nem lehet leírni, hogy mennyire szép volt a táj, csináltam 120 fényképet, amiből igazán nehezen tudom kiválasztani, hogy melyek a legjobbak. Íme néhány:

 Rengeteg vízesés volt, nem győztem őket fotózni, elképesztően gyönyörűek! Az első pár méter rögtön nagyon meredek volt, na gondoltam magamban, ha ez sokáig így megy, akkor hamar ki fogok dőlni. Ekkor felfedeztem, hogy a túraútvonal mellett van egy downhill pálya terepbringásoknak, így inkább néztem pár percig őket, addig is pihentem. Nagyon durván tolták, gondolhatjátok mekkora sár volt a több napig tartó esőzés után. Tetőtől-talpig sárosak voltak, a bringákon meg több centi sárréteg volt. A hegy lábánál volt bringamosó masina, ami nagyon praktikus, kb. 30 bringás sorakozott előtte mikor leértem.

A túraútvonalakon ismét ott voltak kis sárga barátaim, a jelzőtáblák, amik mutatták az utat. Azt gondoltam, így már nem lehet eltévedni, de persze tévedtem. :)  Azt lett gyanús, hogy már egy ideje lefele megyek, ami persze kényelmesnek kényelmes volt, de semmiképpen nem célratörő. A következő táblánál konstatáltam, hogy már nincs kiírva az a cél, ahova én akartam menni. Sebaj, kitűztem egy másik célt és próbáltam azt követni. Jó darabig kövesút mellett mentem, aztán bent az erdős részen még mindig viszonylag kiépített úton, aztán pedig egy elég meredek, köves, sziklás, sáros—semmiképpen nem kiépítettnek mondott részen. Másfél óra után már megfordult a fejemben, hogy visszaforduljak, de az meg milyen ciki már, semmi értelme nem lett volna az egésznek.  Nem adtam fel, mentem tovább, ez az utolsó szakasz nagyon nehéz volt, csúsztak a kövek, itt áldottam az eszem, hogy bakancsban jöttem, mert egyszer sem estem el. Egyszer csúsztam meg csak, de az is azért volt, mert egy vízesést léptem át és közben fotóztam.... :)  De itt sem estem el szerencsére.
Az egyik legviccesebb dolog az volt,  hogy mikor feljutottam ezen a nehéz terepen, észrevettem, hogy a teteje le van zárva szalagokkal és ki van rakva, hogy nem szabad itt lejönni. Na most nem tudom, hogy felmenni se lehetett volna, vagy csak a lefelé menő forgalomra vonatkozott, viszont akkor már nekem mindegy volt. Végül majdnem 2 óra menetelés és mászás után felértem VALAHOVA. Mert a mai napig fogalmam sincs, hogy melyik pontjára érkeztem meg a hegynek, viszont a látvány mindenért kárpótolt! Csodálatos kilátás nyílt a tóra, a fű annyira zöld volt, hogy szinte vakított és persze bocik legelésztek a hegy tetején. 
Itt egy kép a kilátásról (bocikák nélkül):

Nagyon vicces volt, hogy itt találkoztam egy bácsival, akit láttam útközben is, csak ő letért az egyik útelágazásnál, mégis egy helyen kötöttünk ki. Nagyon megörült nekem, gondolom megismert ő is. Odajött, köszönt és elkezdett beszélni hozzám. Szegénynek egyetlen szavát sem értettem, ilyen még nem fordult elő velem, mióta itt vagyok, de tényleg egy kuma szót nem értettem.... Mosolyogtam meg bólogattam, mert néha a testbeszédjéből kivettem, hogy például épp azt mondja, hogy elfáradt. Mondtam neki, hogy nem igazán értem amit mond, mert sajnos nem beszélem a svájci németet, ekkor egyszercsak fogta és kiakasztotta a bociknak kihúzott drótkerítést, mondott valamit, majd visszaakaszotta.... Fogalmam sincs mit akart ezzel, talán azt, hogy be lehet menni a bocikhoz, de nem vagyok benne biztos :D  Mindenesetre legalább az értettem amikor elköszönt! Nagyon cuki bácsi volt és mindig meglepődök, hogy mennyire fittek itt az idős emberek, szerintem ő 70 körül lehetett és simán feljött oda ahova én!

 A lefele tartó út fele annyi időbe telt, direkt másik útvonalon mentem, hogy minél több mindent láthassak. Itt már párszor begörcsölt a lábam, de remélem, majd hozzá fogok szokni és pár hét múlva már meg se fog kottyanni.

Csütörtökön megyünk a munkatársaimmal túrázni, majd a hegy tetején eszegetni/iszogatni, úgyhogy legalább edzettem rá egy kicsit.

Ui.: Lassan eltelt már egy hónap, nagyon durván gyorsan megy az idő!

Puszi,

Eszti