Vasárnap reggel 8 órakor indultunk útnak autóval Újfehértóról. Az előzetes tervek szerint ~1300 km és 12 óra utazás várt ránk, a pihenőkkel együtt úgy terveztük, hogy 13,5 óra alatt simán kiérünk Zugba. Elöljáróban csak annyit, hogy hétfőn érkeztünk meg 0:20-kor, 16 óra 20 perc utazást követően. :O
Budapestig gond nélkül eljutottunk, ahol megejtettünk egy tankolást és behánytuk az előkészített hóbelevancot a kocsiba (a kirikpírt megfosztottuk első kerekétől, mert csak így fért be), ezzel a budapesti mutatvánnyal összesen 50 perces csúszást szedtünk össze a tervezetthez képest.
Az első meglepetés a déli hírek hallgatása közben ért minket, miszerint az osztrák határőrök szigorított ellenőrzést végeznek a határon, ami miatt már 3 km-es sor alakult ki. Az evangélium feldolgozása után megálltunk a Hegyeshalom előtti benzinkútnál egy bioszünetre és osztrák matricát (szabolcsi földieknek: levonó) is szereztünk. (Elég retró, hogy az osztrák és svájci matricát fel kell nyalni a szélvédőre, nnnamindegy). Hátra, a rendszám mellé is felütöttük a H-felségjelző matricát, ez elvileg EU-n kívüli utazáshoz kellhet. Bár számomra még mindig nehezen érthető, hogy egy 170 Ft-os OBI matrica miért jobb bizonyíték, mint a rendszám :). (Megjegyzés: egyes körökben az ilyen matricák +10 lóerőt jelentenek.)
No, de vissza a tárgyhoz, a kerülő kb. 1,5 óra lett volna, úgy gondoltuk ennyi idő alatt átérünk a határon Hegyeshalomnál is. Az első órát 3 km/h átlagsebességgel teljesítettük, türelmes emberek vagyunk, de ekkor már egyre inkább profán kontextusba helyezve kezdtük emlegetni az osztrák sógorokat. Végül 2 óra alatt sikerült átjutnunk, mialatt a levegőt 34 fokra hevítő nyári napsugaraknak köszönhetően az arcom bal oldala és a bal karom 3 árnyalatnyit barnult. Ekkor már kezdtem kidolgozni a módszert, hogyan fogok hétfőn a Bevándorlási Hivatalban kommunikálni az ügyintézővel úgy, hogy a fehérebb profilomat helyezem előtérbe. A barnulás mellett a vádlim 1 méretet nőtt a folyamatos kuplungolástól (tipp, aki nagyobb vádlit szeretne, annak érdemes MTZ-vel érkeznie az osztrák, magyar határhoz egy-egy ilyen vizsgálat idején) és végighallgattunk 1-2 albumot… kétszer... Ezzel együtt a várható érkezésünk 23 óra környékére tevődött, ezt mindketten örömmel konstatáltuk (Vigyázat irónia! :O).
Ezután jókedvűen folytattuk utunkat Ausztriában, ahol belefutottunk néhány útépítésbe és sebesség korlátozásba, ami tovább nehezítette a haladásunkat. Emellett gyanúsan sokan orientálódgattak az autópályán, ennek okát a helyi rádió híradóját hallgatva sikerült megfejtenünk, amikor két kulcsszóra figyeltünk fel: „langes Wochenende” (hosszú hétvége). Ezt már nehezen tudtuk megemészteni, ugyanis kiderült, hogy most volt az ún. Corpus Christi egyházi ünnep. Ezt Ausztriában, Németországban és Svájcban is munkaszüneti nappal ünnepelték, ami csak azért problémás, mert mi Ausztrián, Németországon és Svájcon keresztül terveztük az utazást :D. (A téma kedvelőinek további infók itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Arnapja)
Azzal vigasztalódtunk, hogy majd a német Autobahn-on haladósabb lesz a forgalom, mivel itt egyes szakaszokon csak ajánlott sebesség van, korlátozás nincs. (A kedvencem az a rész volt, ahol egy emelkedős szakasz előtt megszűnt a 120-as korlátozás, de jelentősebb gyorsulásra csak 1-2 válságverda -Porsche és Bentley- volt képes.)
Hogy esélyünk se legyen elhagyni a valóságot, 9 óra utazás után a GPS-re pillantva megállapítottuk, hogy félúton járunk. A német suhanásról is gyorsan le kellett mondanunk, ismét túl optimisták voltunk, bár a kijelzőkön megjelenő Stau (torlódás) felirat legalább arra jó volt, hogy pangó vérünk nyomását egyfajta magyar szuvenírként hipertóniává préselje.
Münchennél volt a negyedik és egyben utolsó megállónk a cél előtt, itt némi hajtóanyagot vételeztünk magunknak és a kocsinak. Majd, alig hogy elindultunk bónuszként kaptunk egy kiadós vihart, a hömpölygő víz miatt csak 80-90 km/h tempóval tudtunk haladni (ekkor a fáradtság miatt már egyébként sem magasan lobogó elménknek zászlaját, a nagysikerű Tokyo Hotel-Durch den Monsun c. dalának - általunk ismert 1 sorának - éneklésével eresztettük félárbocra). A viharvert Németországot olyannak láttuk, mint ahogyan a South Parkban Mexikót ábrázolják, minden szürke volt és komor…
Azt hiszem Esztit a 13. óra után veszítettem el, amikor a mellettünk haladó autóban ülő „aranyos kutyára” hívta fel a figyelmem, átnéztem és egy szőke hajú néni volt bár némi hasonlóságot én is felfedeztem. Ekkor úgy éreztük magunkat, ahogyan Gulliver érezhette magát az utazásai során, annyi különbséggel, hogy nekünk nyihahák meg óriások helyett egy goldie-ra hajazó hölgy adatott meg.
Végül átvergődtünk Svájcba, és éjfélkor 16 óra vezetés után még 20 percnyi út volt hátra, amit pihenésképpen egy szűk, közvilágítás nélküli, esőtől csillogó felületű szerpentinen kellett megtennünk, ez is parádés volt, de a mögöttünk lévő út után már meg sem kottyant.
Parkolás, zuhany és hát nem igazán értem miért, de 0:45 környékén Eszter még fontos küldetésének tartotta demonstrálni a spaletta (itt főleg ezt használják árnyékolás gyanánt) működését, közepes zajt csapva az instrukció közben. A termékbemutató után 1 perccel elaludtunk… Folytatás a következő részben…
Epilógus:
Az utazás közben elgondolkodtam az autópályák éves használati díjain, ezért utánanéztem néhány dolognak, ezt itt találjátok táblázatos formában összefoglalva, kommentár nélkül:
*Eurostat-2013
2016-os árak
